A mindennapok szara

Sokszereplős játékot kezdtek még tavaly az egyik kedvenc országom politikusai. Tulajdonképpen elindították az ötszázadik Közel-keleti konfliktust. Igen negatív dolog, és maximum arra jó, hogy kirajzolja elég látványosan az erőviszonyokat. Arab világ ugye egyben van, elítél. ENSZ a maga szokásos puhány módján nem csinál semmit. Tényleg, amúgy szükség van az ENSZ-re egyáltalán? Az eddigi konfliktusok nagy részében átlagosan két sorig szerepeltek, Irak esetében ugye próbálták azt mondani, hogy nem, de a fejükre lett szarva, ebben az esetben dettó. Mondjuk Izrael mindig számíthat kedvenc szövetségesére, USA bácsira. Iván után Joe az egyik legerőszakosabb lénnyé vált. EU meg tulajdonképpen a világ összes normális országa szintén a konfliktus ellen van.

Izrael tipikus példája lehet azon köpcös embereknek, akik rájöttek, hogy százhatvan centi magasak. Először nem akarta elhinni, aztán később méginkább nem. A végén meg már annyira nem akarja, hogy mindenkit megver, mielőtt rájönne, hogy vertikálisan korlátozott. Ha megnézzük ezt a csodálatos országot, szinte csak negatív dolgokat látunk, felmérések alapján is eléggé fenyegetve érzi magát mindenki.USA is rájöhetne, hogy országot vallási diktatúrában hagyni nem kifejezetten jó, gondoljunk csak az arab államokra, és a dzsihád néven elhíresül kedvenc játékukra. Mondjuk lehet több értelme van öngyilkosmerényelni, mint meghalni éhen vagy járványban egy USA által szétbombázott országban.

Érdekes az a megértésre számító politika is, amivel siratják a tized annyi civil áldozatot, mint amennyit ők szednek, ha éppen berepülnek egy idegen országba és egy ember likvidálásáért megölnek még húsz másikat. Igazából semmivel nem jobbak, mint az arabok. Sőt még rosszabb is, mert míg az egyszerű arab otthon készíti a bombát, addig az izraeli meg repülővel támad.