Először vala egy körökre osztott RPG, melyet az akkori heves Diablo mániám után elkezdtem játszani, de körökreosztottsága miatt nagyon nem fogott meg. Aztán eltelt egy kis idő, s adtam neki még egy esélyt. Nagyjából úgy sikerült a dolog, mikor az ember felhívja rég nem látott hölgyismerősét, és rájön, hogy valami változott időközben...szerelem második látásra. Aztán kijött a második rész, mely ugyan azt az érzést produkálta, csak éppen elsőre. Hosszú napok, hetek teltek el folyamatos játékkal, skillekkel, szemlövésekkel. Lenyűgözött a világ komplexitása, a lehetőség, hogy bármit megtehetek, illetve a humor, mely nagyon sok esetben a méltán népszerű Monthy Python csoport 'Gyalog galopp' című filmjén alapult.
Aztán eljött kétezernyolc vége, és megláttam azt, mibe beleborzongtak tagjaim, jövöget a harmadik rész. Második beleborzongás akkor, mikor kiderült, hogy FPS lesz, és Oblivion engine-re épül. Kíváncsi voltam, hogy hogyan viszonyul a nagy elődökhöz. Aztán később végigmentem rajta, és megtudtam. Uszkve harminc óra játék, szép grafika, sok idegesség.

Az installáláskor már szabályosan remegtem, elég sok év várakozása dolgozott bennem, mire sikerült végre eljutnom a játék elindításáig. Power armor, diavetítés, menü már sajnos követi a kor divatját, de sebaj, most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy végre játsszak. Azért a grafikai beállítások egy részét inkább lejjebb vettem, tartottam gépem megalázásától. Elindítom, sehol egy karakterkreálás. Néztem, hogy ez mi, de mint később kiderül, bethesda egyik legviccesebb és legjobban átjövő újítása, mely sajnos kevésbé újrajátszáspárti.

A karaktergenerálás igen érdekesen oldották meg, köszönhetően annak, hogy menüből csak a testi tulajdonságokat (nem, testalkat, szőrzet) lehet kiválasztani, viszont azt minden igényt kielégítően. Utána ha ezzel megvagyunk, akkor bele is csöppenünk a játékba, méghozzá különféle életfázisainkon keresztül tudjuk elosztani a pontjainkat. Mindez nagyon szép és jó, csak már másodjára is unalmas megvárogatni az átléphetetetlen cutscene-eket, ráadásul abban nem változott a játék nagy elődjeihez képest, hogy még mindig csak egy karaktert kezel, szóval nincs olyan, hogy a végigjátszás után már ne kelljen szenvedni ezzel. Karakterkészítés közben nagyjából meg is lehet ismerni az új rendszer elejét, mely sajnos tized olyan komplex sincs, mint előzőleg. Úgy tűnik a konzolosítás megkövetelte, hogy a tizenkét évesek is tudjanak játszani vele. Sajnos nincsenek már a játék elején választható perkek, melyek nagy pozitívumok mellett nagy negatívumokat adtak.

Miután gyorsan végigéltük életünk első tizenkilenc évét, gyorsan bele is csöppenünk a nagybetűs életbe, ráadásul egyből harccal. A rendszer elég érdekes lett, talán a Final Fantasy sorozat hibrid real time/körökre osztott harcához tudnám hasonlítani. Egyrészt real time lehet osztani a headshotokat, mint egy átlagos FPS-ben, másrészt viszont a "V" betű lenyomásával elő lehet hívni egy olyan tesztrészekre leosztott képernyőt, mint az előző részekben. Viszont a célzott lövés akciópontokba kerül, melyek viszont real time módban töltődnek. Tulajdonképpen így oldották meg a normál illetve a célzott lövés közti különbséget. Amit itt hiányosságként tapasztaltam, hogy eltűnt a fegyverek leírásáért felelős képernyő, ráadásul lőszertípusok sincsenek. Szóval nem nagyon tudtam megnézni, hogy melyik fegyver mennyi AP-t fogyaszt, illetve eltűnt a lőszertípusokkal való játék lehetősége is, sajnos. Mondjuk maga a rendszer egész jól működik, ha sok ellenfél ellen harcol az ember, akkor is van valamennyi esélye a túlélésre.
Másik nagy előnye a V.A.T.S.-nek (ez a célzóképernyő hivatalos neve), hogy segítségével nagyszerű filmes animációkat lehet látni csúnyább critical-ok leosztásánál. Szerencsére a vér és a belek megmaradtak a játékban, szóval lehet agyat loccsantani, kezet, lábat letépni. Bár az érdekes, hogy ha az ellenfér kétkezes fegyvert használ és az egyik kezét ellövöm, akkor elejtés után miért is nyúl utána és kezdi el újból használni. Bár lehet gyorsan regenerálódik.

A harc esetében még erős probléma van a páncélokkal, ahol már szintén csak egy védelem van, nem pedig lövedéktípusokra bontás. Ez akkor lesz érdekes, mikor az már van Power Armor, abból is az Enclave-féle kettes, és van nála tápabb sima páncél, ráadásul energiafegyverekkel simán sütögettem a power armorral rendelkező ellenségeket, pedig eddig annak volt a legmagasabb sugárfegyver elleni védelme. Nem tudom, hogy mi értelme volt kihagyni ezeket az apróságokat, de szerintem elég sokban segítettek hozzá az előző két rész élvezetéhez. Arról nem is beszélve, hogy lényegesen kevesebb fegyver és páncél van, mint amennyi előzőleg volt. Mondjuk vannak újak is, de azok gyakorlati haszna nagyjából annyiban merül ki, hogy skillhez adnak keveset, hordani nem érdemes őket, maximum egy-egy feladathoz felvenni.

Maga a grafika és a hangulat viszont jó volt, nem sok játék képes belőlem érzelmeket kiváltani, illetve mostanában a géphez szögezni sem, viszont a Fallout harmadik része képes volt minderre. Volt, mikor csak úgy megálltam nézni, ahogy fölkel a nap egy folyónál, kicsit ködös jellegű időben, illetve nagyon jó volt találkoznom a régen látott ellenfelekkel testközelből. Hangulat szempontjából meg rég volt olyan, hogy szabályosan borzongtam és a hideg futkosott rajtam játék közben. A végén pedig kicsit elszomorodtam. Szóval az atmoszféra rendben volt. Viszont a játék hosszával nem vagyok megelégedve, nagyjából 25-30 órába telt, mire végigmentem rajta. Mondjuk pár mellék küldetést nem végeztem el, de a mellék küldetések nagy része annyira szerteágazó és unalmas, hogy bele lehet dögleni. Bár ez nagyjából igaz a játék első kétharmadára. Folyamatos lőszerproblémák, és haladni szinte lehetetlen. Aztán a harmadik harmad kárpótol mindenért, csak el kell oda jutni.

Kiemelném még a rádiót, mely szintén ad egy sajátos atmoszférát a játéknak, nagyszerűen beleillik az ötvenes évek hangulatába, ahogy például az enclave csatornán az új elnök beszél arról, hogy ő az új elnök, de hogy hogyan lett az, azt nem szabad megkérdezni. Ott mondjuk van egy aprócska probléma, hogy kevés rádiócsatornán, nagyjából húsz perc ismétlődik. Viszont legalább valamennyire dinamikusan.

Összességében véve eléggé ambivalens érzéseim vannak a játékkal kapcsolatban. A téma ugye egyértelműen nyerő, posztapokaliptika rulz. A megvalósítás ami néhol hibázik, de ezeket a dolgokat valószínűleg egy fiatal konzolos nem fogja felróni a játék készítőinek. Nekem a fő problémám vele a sajtreszelővel maszturbálós első kétharmad, mikor ötvenszer annyi gyaloglás van, mint bármi más, ráadásul lőszer meg szinte sehol, illetve a komplexitás hiánya. Ha az első két rész nélkül nézem, akkor bőven kilencven százalékot, vagy még többet is kaphatna. Anélkül viszont olyan nyolcvan-nyolcvanötöt.